Van aki szerint igen, csalás pózolni egy képen és nem természetesnek látszani. Mindenképpen érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a látszat nem mindig tükrözi a valóságot. Vagy inkább úgy mondanám, hogy a teljes valóságot. Egy fotó egy pillanatot mutat, ami lehet egy jól sikerült pillanat, de ez nem jelenti azt, hogy az alany minden pillanata ilyen!

Előfordulhat, hogy valaki ezt nem tudja?

Megeshet. Igaz, hogy olykor hajlamosak vagyunk elfelejteni, szóval mindenképpen hasznosak azok a posztok, cikkek, amik rávilágítanak erre a tényre.

Ugyanakkor az, hogy egy-egy ilyen írás  jó szándékkal íródott, még nem jelenti azt, hogy sokan, legalábbis a hozzászólások sokasága szerint ne lennének tévedésben akkor, amikor a közösségi média számlájára írják a saját önbizalomhiányukat, belső vívódásaikat.

Ezt az oldalt szeretném én most kicsit megvilágítani.

Mert igen, lehet onnan nézni a dolgot, hogy ez káros és bizonyos szempontból valóban az, de minden történetnek több oldala van, ennek is. Vizsgáljuk meg most más szemszögből is a dolgokat, mielőtt értékítéletet fogalmaznánk meg, pálcát törnénk mások felett, vagy éppen racionalizálnánk és kivetítenénk a felelősséget.

 

Valóban a közösségi média lenne a hibás?

A közösségi média, a tökéletesség látszatának nem az oka, csak egy közvetítő felülete. Pusztán nyomógombként funkcionál azoknak, akikben hatására felerősödik és felszínre jön az amúgy mélyen eltemetett “legbelül nem fogadom el magam” érzés.

A közösségi média által folyton elénk tolt, tökéletesség látszatát sugalló képek sokaknál katalizátorként működnek. Ugyanúgy, ahogy minden olyan helyzet, amiben maguknál jobbnak ítélnek valakit és ez komplexust okoz.

Csak játsszunk el kicsit azzal a helyzettel, hogy valamilyen csoda folytán megszűnne a közösségi média ilyetén hatása és többé nem bukkana fel a hírfolyamban egyetlen olyan kép sem, ami egy tökéletesnek látszó nőt, vagy élethelyzetet, vagy gazdagságot ábrázol. Akkor vajon eltűnne az önbántalmazás? Nem hiszem. Legfeljebb másban csúcsosodna ki. Akkor nem fotókhoz hasonlítják majd  magukat, akik bizonytalanok a saját értékeiket illetően, hanem a barátnőkhöz, a szomszédokhoz, a testvérekhez, vagy a kolléganőkhöz. Mint ahogy létezett ez a dolog korábban is, nem a közösségi média hívta életre.

Szóval azt állítani, hogy a közösségi média lenne az oka a külsővel kapcsolatos frusztrációknak az erős csúsztatás. Valaminek a hibáztatása, ami csak egy trigger pont és nem a gyökere a problémának.

Persze semmi meglepő nincs ebben az évek óta tartó trendben. Még úgy sem, hogy egyébként már messze nem olyan durva a helyzet, mint ami évekkel ezelőtt volt. Ma már sokkal emberközelibbek a fotók és sokkal kevesebb a filter, de úgy tűnik ez sokaknak még mindig nem elég. Teljes lecsupaszítást és őszinteséget várnak. (Vagy inkább azt, hogy akit kicsit is jobbnak látnak maguknál, az tűnjön el a föld színéről?)

De vajon lehet-e azt várni, hogy eljön a pillanat, amikor majd csupasz valóságunkban mutatkozunk meg és ezeket tesszük közzé?

Én kétlem. Már csak azért is, mert igazából a hangos ellenvéleményt megfogalmazókat is beleértve, erre senki sem kíváncsi. Még azok sem osztják meg az életük hullámvölgyeit, vagy előnytelen pillanatait, akik ugyanezt elvárnák másoktól. Sőt sokan közülük teljesen elbújnak, még a profilképük sem őket ábrázolja, vagy nem olyan formában, hogy felismerhetőek lennének rajta.

álmodozó nő

Nem meglepő, hogy miután felerősödött az egyik szélsőség, az insta tökéletesség, akkor most átbillen a másik szélsőségbe és a naturális valóságot követelik azok, akiket előbbi mélyen megzavart.

Azért vegyük észre, hogy a teljesen kitalált világ és a kiszínezett világ az nem ugyanaz a halmaz.

Nem érdemes összemosni és rosszá tenni mindent, ami nem a natúr valóságot ábrázolja. Miért veszélyes ez? Azért, mert pont akkora hazugság, mint a tökéletesség látszata.

Ugyanis újra ismétlem, senki sem kíváncsi a másik teljes spektrumára, a legrosszabb pillanataira, ahogy mi magunk sem szívesen tárnánk a világ elé ezt. Mégis arról beszélünk, hogy csalás, ha nem ez jelenik meg a közösségi médiában.

Ahogy sok más dologban, ebben is hajlamos a világ elfeledkezni arról, hogy valami nem csak fehér vagy fekete. Elindult egy olyan hozzáállás, ami rosszá teszi, hamisnak, hiúnak mondja azt, aki nem a realisztikus valóságát mutatja meg.

Talán egy egész szakmát is megkérdőjelezhetünk ezzel a hozzáállással.

A fotósok nyugodtan húzzák le a rolót, hisz szar képeket bárki tud csinálni magáról, ahhoz elég egy telefon. Innentől kezdve felesleges a pózokról, előnyös beállításokól beszélni. Minek? Csak odaállunk a kamera elé, belebambulunk, hisz szoktunk olyat máskor is, és máris lehet kattintani. Utómunka? Felejtsd el!

Ha még tovább visszük a gondolatot, ne bízd fotósra se magad, mert akkor már trükközöl és nem teljesen azt mutatod, amilyen a valóságban vagy. Ha lóg a hasad, akkor ne pózolj úgy, hogy ez ne látszódjon, ha eláll a füled, akkor még véletlenül se fordulj félprofilba, mert ha személyesen találkoznak veled, úgyis meglátják.

És szándékosan sarkítok, mert hisz ezt teszik azok is, akik szerint csalás előnyösebbnek látszódni egy képen.

Sőt van, aki szerint a hiúság az nem éppen erény és  idézem:”ha a belső világával is ennyit foglalkozna, aki a külsejével foglalkozik, akkor mennyivel jobb lenne a világ”.

Mintha a kettő kizárná egymást! Mintha törődni magunkkal és igényesnek lenni, az bűn lenne.

Mintha azt megörökíteni magunkról, ami előnyösebb képet fest rólunk, ami egy olyan pillanatot kap el, amin jobban mutatunk, az rossz lenne. Mintha azok nem mi lennénk.

nő pózol

Tény, hogy a közösségi médiában sokszor szembesülünk tökéletesnek látszó életekkel és összehasonlítva a saját teljességgel ismert valóságunkkal, úgy tűnhet, a mi életünk rosszabb.

A kérdés az, hogy vajon a szándék és annak értelmezése mennyire csúszik el bizonyos esetekben?

Azért, mert valaki szép képeket oszt meg magáról, vagy az életéről, abból egyértelműen az következik, hogy tökéletesnek akarja láttatni magát? És még ha esetleg ez is a szándéka és ezt sugallja, a végkövetkeztetés levonása már nem rajta múlik, nem az ő felelőssége, hanem azé, aki a képet nézi és közben megállapításokat tesz.

Vajon ki a felelős a következtetéseinkért?

Ki a felelős azért, ha valakinek a komplexusai felerősödnek, nézve a kiragadott élethelyzeteket?

Aki a képet felrakta, vagy az, aki ezt látva következtetéseket vont le, összehasonlításba ment, ez mozgósítja az amúgy is benne rejlő kompexusait és ettől elkezdi magát rosszul érezni?

Tehát a megoldás az lenne, hogy innentől osszunk meg lepattogzott körmöket is, hogy megelőzzük a tökéletesség látszatát, nehogy valakinek összeszoruljon a gyomra?

Vagy inkább az, hogy érett lényként tudatosítjuk, hogy ez csak egy kiragadott részlet az életekből, egy előnyös beállítás és egy jól elkapott pillanat?

Az insta valóság tükröz, amit tükröz, hozzáállás kérdése, hogyan értelmezzük.  Ha azt akarjuk látni, akkor egy tökéletes életet vizionálunk, de választhatunk mást is, például azt, hogy milyen szép a kép, vagy milyen jól mutat rajta az a valaki. És közben tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy nem a nap 24 órájában fest így.

És nem arról van szó, hogy most a pártjára állnék a szét filterezett, felismerhetetlenségig retusált képeknek, a lefaragott kilóknak, eltüntetett ráncoknak, annak a fajta csalásnak, amikor a valódi megtévesztés szándékával készítenek előtte-utána képeket!

És azt sem állítom, hogy az üzenet, amit a filterezett insta világ közvetít az teljesen rendben lenne, hisz sugallhatja, hogy csak a tökéletesség az elfogadható.

De! Csak akkor fog ez erősen hatni ránk, ha a saját nézőpontunk is egyezik ezzel és megpiszkál minket. Ha nem így lenne, egyszerűen tovább lépnénk, megcsodálnánk a szépséget, ahogy egy virággal vagy egy festménnyel, netán egy tájképpel tesszük és mennénk tovább. Nem fűznénk bele többet.

Szóval mi döntünk arról, hogy mit vonunk le ezekből, mennyire érint meg, mit látunk meg benne!

Azt, hogy nekünk is ilyennek kéne lennünk, vagy azt, hogy talán az a másik ember nincs teljesen rendben magával, vagy csak annyit, hogy jé egy szép kép. És ha az elsőt, akkor mindjárt kínálkozik az alkalom egy kis önvizsgálatra. Megnézhetjük:

Hogyan szól ez rólunk? Hol nem vagyunk békében magunkkal, és vajon miért pattanunk rá erre ennyire intenzíven?

Hozzáteszem, szíve joga mindenkinek azt csinálni a képeivel, amit szeretne. Nem a modern világ sajátja ez.  50 éve is pózoltak az emberek fotókon, még ha nem is ugyanúgy, mint manapság, meg szépen felöltöztek és sokszor komoly utómunkának vetették alá az elkészült fotókat. Csak akkor nem a Photoshoppal retusáltak, hanem kézzel és max a falra tették ki nem a Facebookra. Az tény, hogy nem jöttek percenként szembe ezek a képek, nem dörgölték bele az orrunkat és borzolták a lelkivilágunkat azzal, hogy felszínre hozták a saját belső korlátainkat, frusztrációinkat. És igen, van realisztikus és dokumentarista fotózás is. De ha valaki a glamour fotókat szereti, akkor olyan képeket fog készíteni és miért is ne tehetné?

 Persze nem rossz az, ha felismerhetőek vagyunk a képen, de attól még ne tegyük rosszá azokat, akik másként működnek ebben.

Lehet a saját „terápiájuk” része. Lehet pont az segít nekik erősíteni magukat. Lehet, hogy a visszajelzések, az elismerés, amit kapnak ad nekik erőt. Még ha nem is ez a leghatékonyabb megoldás erre, lehet, hogy nekik éppen ez van az eszköztárukban, így ehhez folyamodnak.

Kétlem, hogy bárki is úgy ébredne reggel, hogy “na ma jól megtévesztem az ismerőseimet és posztolok egy képet magamról, amin tökéletesnek látszom”. És valószínűleg úgy sem, hogy “na jól felbosszantom őket, had higgyék, mennyivel jobb vagyok náluk”.

Egyszerűen mindenki arra törekszik, hogy szeressék és elismerjék. Ha valaki ezt nem tudja megadni magának, akkor másoktól fogja várni. Ki így, ki úgy. Szeretnék magukat ilyennek látni, és így szertnék megkapni a visszajelzéseket, hogy értékesek.

És őszintén, ki ne szeretné, ha egy képen a legszebb oldalát látná. Ami nem egy hazugság, hisz ott van bennünk.

 

 

Mikor érzed jobban magad, mosdatlanul, kócos hajjal, lepukkantan, vagy amikor jól áll a hajad, kipihent az arcod, jó az illatod, ragyogsz és ennek tudatában is vagy?

nő a tükörben

Mindenkinek van egy eszköztára, amit használni tud ahhoz, hogy jobban érezze magát a bőrében.

Van, akinek az, hogy behúzott hassal pózol és ez is teljesen rendben van. Ettől nem kell mindenkinek így tennie, aki nem akar és megítélni sem kell azt, akinek ez a megoldása. Nem muszáj összeszorulni sem ennek láttán. Ha mégis összeszorulunk, akkor nem az a megoldás, hogy fujjogunk kifelé, és közellenséget csinálunk abból, aki csinálja, hanem az, hogy magunkba nézünk.

Aki rendben van magával, az pont letojja, hogy mások a tökéletes élet látszatát keltik-e vagy sem.

Egyszerűen nem megy összehasonlításba, mert tudja, hogy lehetetlen és felesleges másokhoz mérni a saját adottságait, képességeit, életét.

És mielőtt jönne az ilyenkor szokásos érv, hogy de a fiatal lányok miatt….

gyorsan kifejtem, hogy a jó szülői minta, a támogatás, a gyerekre odafigyelés, a beszélgetés, egészséges lelkületet és értékrendet eredményez. Ez kéne az első lépcső legyen, hogy mire a gyermek kilép a nagyvilágba, már tudja, mi a helyzet ott és az értékrendje pontosan vezesse őt. Az ilyen fiatal tökéletesen eligazodik a világban és ha bíznak benne a szülők, amellett, hogy megkapta az értékeket, nem fog tévútra menni.

Ha ez hibádzik valahol, akkor sosem késő változtatni, és szülőként visszatérni az alapokhoz, viszont azt várni, hogy a világ majd egy pihe-puha hely lesz, ahol sem a gyermekeinknek, sem nekünk, semmivel sem kell szembesülnünk, ahol nem érhetnek sérülések, ahol nem lesznek kihívások, na az elég esélytelen. Megváltoztatni egy rendszert az sokkal lassabb és nehezebb folyamat, mint megváltoztatnunk a hozzáállásunkat ahhoz, ami van!

Kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e abbahagyni a feltételezések gyártását és az összehasonlítgatást másokkal?

Azok után, hogy már mind tudjuk, hogy amit a világ elé tárunk, és amit másoktól kapunk az egy szűrt valóság, hogy a képek szerencsés esetben egy jó pillanatot örökítettek meg és ezért szebbnek fognak mutatni, mint reggel felkelés után, vagy éppen egy leszívó munkanap végén. Pont ugyanúgy, ahogy az mindig is volt, még a közösségi média előtt is.

Ha úgy vesszük, akkor pont ugyanezt a célt szolgálja amikor a legjobb színeinket, szabásvonalakat keressük, amikor sminkelünk, vagy ápoljuk a bőrünket. Amikor fodrászhoz megyünk, vagy manikűröshöz.

És vajon az önismereti út célja nem az, hogy önmagunk legjobb verziója legyünk? Vagy az egyik értékesebb lenne a másiknál?

Ha így érzel, akkor ismét csak a saját nézőpontjaid között kell keresgélni:

Mi miatt érint ez így? Mi miatt zárod, ki, utasítod el, ítéled hiúnak azt, aki törődik magával?

Persze egyértelmű, ha itt vagy és olvasol, akkor neked is fontos a külsőd a belső mellett. Bízom benne, látod, hogy nem lehet szétválasztani a kettőt.

szép nő

Én azt az álláspontot képviselem, hogy teljesen rendben van, hogy amit a világ elé tárunk az egy szűrt valóság.

Mégpedig azért, mert nyilvánvalóan nem fog senki zsíros hajú, legrosszabb pillanatában készült, lehangoló képet közzé tenni, hisz a fotóalbumba sem ilyeneket teszünk, nem ezt szeretnénk nézni 20 év múlva. A közösségi média oldalaink is valahol egy albumnak tekinthetők, amik rólunk szólnak, csak ezt megmutatjuk másoknak is.

Ezzel nem tagadjuk le, hogy van más arcunk is és nem állítjuk, hogy tökéletesek vagyunk. És az is rendben van, ha vállaljuk a tökéletlenségünket, amikor éppen az jön belülről. A végletesség helyett fogadjuk el, hogy van, akinek könnyebb vállalnia önmagát és van, akinek nem. Ez nem jelenti azt, hogy azt akarná elhitetni a világgal, hogy tökéletes. Ez két külön dolog. Persze lehet olyan is, akinek ez a motivációja, ugyanakkor megint csak ne általánosítsunk, ne masszásítsunk, mert szerintem a többségnek nem ez a célja.

 

Azért, mert mind tudjuk, hogy nő a szőr a lábunkon, még nem fotózkodunk szőrös lábbal.

Nincsen azzal semmi gond, hogy ösztönösen keressük a vizuális harmóniát, a szépet, a szimmetriát, az emelkedettséget, az örömöt. A szemünk mindenképpen ezt keresi, ezt látja szívesen.

Persze nem a túl retusáltat, nem a teljességgel valótlant, hanem azt, ami megmutatja, milyenek vagyunk jobb pillanatainkban. Hiszen ahogy már írtam, mi se vagyunk kíváncsiak arra, hogy mások hogyan veszekednek, milyen a lepattogzott körmük, vagy a szakadt ruhájuk és magunkról sem teszünk ki ilyeneket.

 

Ettől nem leszünk hazugok és azokat sem tartom annak, akik erre hatványozottan ügyelnek.

Az meg, hogy ez kinek belső sérülés, vagy komplexus eredménye és kinek csak annyi, hogy ki szeretné hozni magából a lehető legtöbbet, azt szerintem nem mindig lehet megítélni személyes ismeretség nélkül.

 

Szóval nézőpontom szerint, a tökéletlenségünk felvállalása

nem azt jelenti, hogy A-Z-ig kitárjuk magunkat bárhol, hogy egy lecsupaszított valóságot mutatunk, hanem azt, hogy amikor úgy adódik felvállaljuk, nem rejtegetjük és nem csinálunk ügyet abból, ha meglátják nem vagyunk tökéletesek! És ez kiválóan összeegyeztethető azzal, hogy közben kihozzuk magunkból a lehető legtöbbet, amit az adottságain lehetővé tesznek és ezért nem kérünk elnézést.

Ha nehezen megy kihozni magadból mindazt amit benned rejlik, vagy ha összeszorulsz mások “tökéletessége” láttán és szívesen változtatnál ezen, akkor várlak Térkép önmagadhoz! – személyiségprofil elemzésen, vagy  “Turbózd fel magad!” egyéni online konzultáción.

 

Ha előbb még ismerkednél, akkor iratkozz fel a 21 tippre:

Tetszett? Kérlek lájkold vagy oszd meg!
Wordpress Social Share Plugin powered by Ultimatelysocial